Gyógyulásom története

Az egyik betegtársam hajnalban félálomban elindult a WC felé, és kitépett magából minden csövet. Volt némi felfordulás, mire rendbe tették.

5³⁰-kor kaptam ébresztőt a "boszorkány"-tól. Kimentünk az egyik fürdetőbe és megkezdte a beöntések adását. Pár nappal korábban már kaptam de ez valahogy másabb volt. Kérdésemre elmondta, hogy legkevesebb négyszer kapok, de igazából az dönti el a mennyiségét, hogy mennyire tisztulnak ki a belek. Hatnál álltunk meg, 7¹⁵-kor.

A nővér - egyébként Magdi - elmondta, hogy a Dormiculum elég gyorsan hathatott, mert nem sokkal a lámpaoltás után ő vette el a könyvet és kapcsolta le a lámpámat. Amikor visszamentem a szobába, éppen Laci bácsit tették tisztába. Borzasztó büdös volt az egész kórteremben, de még ablakot nem lehetett nyitni, mert meztelen volt. A nővérek rendesen kitettek magukért, mire rendbe tették az öreget. Aztán kitártuk az ablakot...

Miközben lázat mértem, az Éva nővér a bal alkaromon csinált két antibiotikum próbát. Rajzolt két kört alkohol filccel, majd beadott minimális mennyiséget a két antibiotikumból az egyes körökbe. Az egyiket majd a műtét előtt kapom közvetlenül, a másikat a műtét alatt - biztonságból. Fél óra pihenő jött, nekem pedig már nagyon mehetnékem volt fürdeni.

Vizit után mentem végül is fürdeni, s végre átvettem az új, tiszta pizsamámat. Bekötöttek egy infúziót, abban is antibiotikum ment. Készülünk a műtétre. Kati még útban befelé hívott s most kaptam egy kis időt, hogy összepakoljam a tisztasági cuccomat, ami majd jön velem az intenzívre - ha arra kerül sor.

Kati úgy 10^h felé ért be, előtte még beszaladt a munkahelyére. Ekkora már további infúiziók mentek le és megkaptam a nyugtató injekciót is. 11³⁰-kor jelent meg a műtős fiú, és szólt, hogy menjek el pisilni. Ideges lettem. Most már tényleg itt az operáció ideje. Megfogalmazódott bennem egy gondolat: "Az idő mindenképpen eljön". Katinak odaadtam a gyűrűt (semmit nem szabad viselni a műtőben) majd meztelenül felfeküdtem a betegszállító kocsira. Katival összenéztünk, odalépett hozzám, megfogta a kezem. Aztán kitárult az ajtó és elindultunk a lift felé. Azt hittem, most láttam utoljára Katit. Lent a liftnél már ott állt, amikor engem kigurítottak. Még egyszer odalépett megpuszilt majd engem betoltak a műtéti előkészítőbe, a sötét üvegajtón túlra. A kintiekkel ezennel megszűnt minden kapcsolat.

A műtősfiú egy jó mozdulattal áttett a gurulós műtőasztalra, majd leborotválta a hasam, a szeméremdombom, sőt a fenekem is. Nagyon furcsa és kiszolgáltatott érzés volt. Aztán elkezdett mindenféle dolgokat felaggatni hol rám, hol a guruló műtőasztalra. Először a két combomra erősített valami lapos fémlemezt, aztán a jobb karomat ki kellett nyújtani, amire ráhúzott egy hosszú "kabátot", majd leszíjjazta a karom. Na, ekkor elborult az agyam, és azon töprengtem, hogy MOST kéne lemondani a műtétet, de uralkodtam magamon. Mondtam magamban, hamarosan elaltatnak, ezt a pár szörnyű percet ki kell bírnom. Utálom ha lefognak, pláne ha lekötöznek! Aztán letakarta a hasam egy zöld lepedővel, majd felszerelt az térdemmel egyvonalban két lábtartót. Ezt nem is értettem miért kellett. Ilyet a nőgyógyászati vizsgálatoknál szoktak használni. Ezt követően rátett a combomra egy hatalmas szíjat, olyan volt, mint egy birkozó deréköv. Hatalmas volt és nehéz. Gondoltam, ha ezt is odaszíjjazza, akkor végem van, de csak lazán húzta meg. Kaptam egy hajvédő sapkát is, majd így feküdtem talán öt percet. Nekem többnek tűnt.

Aztán egyszercsak megindultunk befelé, és láttam magam mellett egy másik műtőt kivűlről és a mennyezeti lámpákat a fejem felett. Elképzeltem, amint megállunk és már a tévéből ismert kerek mennyezeti lámpákat fogom látni. Azonban nem ez történt. Az altató asszisztens kérdezte, hogy vagyok, mire én mondtam, hogy leszíjjaztak, s ezt nem szeretem, meg azt, hogy ideges vagyok - nagyon. Azt mondta valami hihetetlen lágy, megnyugtató hangon, hogy megprábálja elintézni, hogy kapjak valami finomat, amitől ellazulok. Eltűnt. Majd pár perc múlva - egyeztetett az altató orvossal - megjött és adott mindjárt két fecskendő nyugtatót a bal karomba és minden hanglejtésével, kedvességével azon volt, hogy megnyugodjam. Nem tudom mennyit időztünk itt, az előcsarnokban, de ez még nem a műtő volt. Egyszercsak láttam valakit kitolnak valahonnan, majd valaki megkérdezte, hogy ő-e a következő? Megindult velem a kocsi és most már tényleg a lámpákat láttam a fejem felett. Még oldalra fordítottam a fejem és láttam milliónyi műszert, legtöbbet letakarva átlátszó fóliával. Kérdeztem, hogy miért kell a lábtartó, mire mondták,hogy altatás után fel fogják rakni a lábam. Mire hevesen tiltakozni kezdtem, hogy az nem fog menni, mert be van szűkülve a csipőm és nem tudok terpeszteni! Azt mondta az altató orvos, hogy akkor ezt beállítjuk most, még éber állapotomban. Aztán egyszercsak ott termett két fiú és feltették a lábam a tartóra, majd elkezdték kérdezni, hogy így meg úgy jó-e, tudok-e még terpeszteni, kényelmes-e... Kompromisszumot kötöttünk, majd mondtam, hogy ok, ez így elviselhető. Aztán az utolsó mondat, amire azon a lágy hangon emlékszem az az volt: "na jó, akkor altassunk" és láttam, amint a kéz megmozdul és benyomja az intravénás altatót.

...

Arra ébredtem, hogy valami fura helyen vagyok és őrült módon fáj a hasam, de elég zavart voltam - erre is emlékszem. Talán félre is beszéltem még, mindenesetre nagyon furcsán éreztem magam. Egyszercsak valaki azt mondta, "nézze Tibor, kiket hoztam magának!" és ott állt Kati és Apu az egyik az egyik oldalamon, a másik a másikon. Rettenetesen fájt, nem is emlékszem beszéltünk-e, mondtak-e bármit is. Kaptam folyamatosan az infúziót, gondolom fájdalomcsillapítót. Utólag tudtam meg, Katiék kb. negyed órát voltak benn velem, de nem volt értelme, hogy ott legyenek, mert nem tudtam velük kommunikálni, ők pedig csak azt hallották tőlem, hogy "nagyon fáj" - ez a mondat még ma is élénken "előttem" van.

Szerintem elaludtam, amint kimentek, mert nem emlékszem erre az átmeneti időszakra. Azt sem tudtam hány óra van, az ITO-n - talán tényleg így van - nincs is ablak. Megsaccolni sem tudtam az időt. Az éjszakám borzalmas volt. Sokat kiabáltam, erre emlékszem. Mást sem hajtogattam, mint hogy nagyon fáj. Aztán egyszer az egyik ápoló odajött, mondta, hogy folyamatosan kapom a morfint ennél többet nem tehetnek és most már hagyjam abba a kiabálást, mert másokat is megrémítek, és hallgassak el. Szabályszerűen letolt! Viszont megtette a hatását, mert lassacskán kezdtem megnyugodni és uralkodni magamon. Megértettem, hogy nincs mit csinálni, ez most fájni fog egy jó darabig.

Hatkor ébredtem. Egész jól voltam. Többször voltam WC-n, dolgozott a hashajtó. Több orvos is megvizsgált s mivel a lázam feljebb ment, kaptam egy Algopyrin injekciót.

A nagyvizit során az osztályvezető főorvost ("tanár úr") megismertem. Dr. Kövesi László (híres, sokat publikált, egyetemi tanár. Jó név a szakmában. ) Megvizsgált ő is és megállapította, hogy túl vagyok a nehezén. Gondolom a hashajtó okozta sokkra gondolt. Szó szerint azt mondta: "átment".

A vizitet követően megborotválkoztam, megfürödtem, majd visszamentem pihenni. Közben hipp-hopp megtelt a kilenc fős kórterem is. Újabb három beteg érkezett.

11^h után pár perccel átbattyogtam az endoscopiára és bejelentkeztem. Ugyebár a megbeszéltek szerint ma reggel kellett volna bejönnöm ambuláns poliplevételre. E helyett pizsamában, köppenyben flangáltam már. Apu közben megérkezett, én pedig ismét ugyanazt az idegességet éreztem, mint amit Cegléden a kolonoscopia vizsgálat előtt. Fogalmam sem volt mit jelent egy "polip levétele".

Aztán egyszercsak szólítottak. Kaptam beöntést (ilyet sem kaptam még soha életemben eddig) és beszélgetés közben kiudvaroltam, hogy adjon valami stresszoldót is, mert izgulok. Pár perc után WC-re kellett mennem, és hogy mennyire profi (legalábbis nekem a többi kórházhoz képest az) a OOI (Országos Onkológiai Intézet) a WC kb. két lépésre volt tőlem. Mivel már napok óta nem ettem, csak víz jött belőlem. Ez egyébként valami patikai tisztító, fertőtlenítő, bélsár lazító folyadék. 10 perc telhetett talán el, amikor megnyugodtak a beleim. Kimentem és visszaültem apu mellé. Beszélgettünk. A nyugtatónak azonban semmi hatását nem érzékeltem.

Na, végül behívtak. Nagyon izgultam, a nővérek (asszisztensek) nyugtatgattak, poénkodtak velem. Levettem a nadrágom, lefeküdtem az asztalra, bal oldalamra fordítottak, felhúzatták a lábaim. Letakartak, bekapcsolták a gépeket. Ez már ismerős hang volt. Egyszer elhúzták a szemem előtt az endoscope csövét, ami három színben világított éppen a végén. Vicces volt, olyan volt, mint azok az üvegszálas lámpák, amiket lehet kapni és százfelé állnak a vékony üvegszálai.

Egyszercsak megjelent az operáló orvos de mivel a hátam felől jött, én pedig látni akartam ki ő, felemeltem a fejem, mire óvatosan visszanyomták. Köszöntem a dokinak. Dr. Vámosi volt a neve. Mielőtt bevezette a csövet, előtte ujjal kitapíntotta (szeintem) a helyét, majd bedugta a csövet. Ez a pont volt kellemetlen. Nagyon gyorsan megnézte, majd azt mondta: "ezt most akkor levesszük" - Ti. nem minden polip vehető le, de az enyémnek volt nyaka, meg lehetett hurkolni. Egy ici-pici fájdalmat éreztem, de tényleg: az egész beavatkozás maga nem tartott tovább két percnél. Úgy a 20-30. másodpercben lehettünk, amikor a nővér kérdezte, hogy mit érzek. Mondtam, hogy semmi különöset, mire ő: "ennél rosszabb már nem lesz, mindjárt végzünk". Ebben a pillanatban csaka hideget éreztem s megnyugodtam, ellazultam hirtelen. Szinte ezzel egyidőben ki is vette a csövet.

Mondták, készen vagyunk, kicsit pihenjek az ágyon. Majd ráültettek egy székre helyezett ágytálra és mondták, hogy nyomjam ki a polipot. Masszírozgassam a hasam, nyomjak - csak nyugodtan, ők biza' megvárják. Úgy tíz perc elteltével megszületett a kis dög. Nem volt nagyobb egy borsószemnél és csak a hurkolásos vágás miatt volt két darabban. A pontos szövettan miatt kellett "megszerezni". Hívtak egy beteghordót és visszavitettek a kórterembe. Apu végig jött velem, ott bandukolt a tolókocsim mellett. Amúgy nem éreztem semmit, szerintem csak óvatosságból vitettek, de tudtam volna menni a saját lábamon is.

Amikor lefeküdtem az ágyamba, éppen akkor jött meg Kati Ceglédről az írásos szövettani lelettel. Azt már tudtam (SMS-ből), hogy negatív de muszáj megnézni, hogy nincs-e áttéte. Ezért kellett "megszerezni" egyébként.

Kiültünk a folyosóra beszélgetni, majd megjött az orvosom Dr. Mátrai Zoltán aki elmondta mi a helyzet, milyen lehetőségek elé nézünk ebben a pillanatban.

1. A levett szövet jó, az operáció sikeres - ez esetben nincs semmi további teendő.
2. A minta enyhén rosszindulatú, - ebben az esetben lesz valamilyen utókezelés
3. A minta agresszívan rosszindulatú - ebben az esetben a hasi műtétet kiterjesztik a medence területére és nagyműtétté változik a beavatkozás.

Megrettentem, hogy stomám lesz. Katiék nyugtatgattak de nem sikerült lecsillapodnom. Később még egyszer odajött a doki, és próbált ő is nyugtatni, hogy nem kell kivezetni és majd sűrgeti a patológiát. Ekkor már tudtam, hogy pénteken vagy hétfőn operálnak.

14³⁰ körül mentek el. A hőmérsékletem 37,4 volt. Pihentem. A hasam egész jól volt, egyszer-egyszer kordult csak meg. Már nem ehetek, csak ihatok miközben egyre éhesebb vagyok. (Ismerem ezt a szakaszát a koplalásnak, korábban három évre visszamenőleg megcsináltam már, hogy egy egész héten át nem ettem egyáltalán semmit. Az első három nap nehéz, utána már nem is érez az ember éhséget - legalábbis nálam így volt mindhárom esetben.)

Délután sokat telefonáltam, eltelt a napnak ez a része. Sorra hívtak a barátok: E. Péter, V.Gyöngyi, N.Jutka, P.Brigi.

Robiék meglátogattak este.